Az Apu-kalipszis blog apabloggere úgy gondolja, bár egyre menőbb apának lenni, van még hová fejlődni ahhoz, hogy ne csak biodíszletek legyenek az apák, hanem fontos elemei a családnak. De hogyan? Például úgy, hogy elolvasod ezt az interjút!

Hogy jött az ötlet, hogy indítasz egy apa-blogot?

Ficza János: Mindig is közel állt hozzám az írás. Kamaszkorom óta írok, de sokáig csupán a magam szórakoztatására csináltam. Az évek alatt azért volt pár cikkem, ami újságokban, magazinokban megjelent, de ezek nem voltak rendszeresek és a tematikájuk sem volt egységes, ad hoc jelleggel készültek. Ráadásul PR-menedzser vagyok, így ez a terület szakmailag is közel áll hozzám. Néha-néha magánemberként és szakmai vonalon felmerült bennem, hogy jó lenne elindítani egy blogot, de nem volt meg az ún. szikra, a „nagy ötlet”. Aztán megszületett a kislányom, ott voltam a születésénél, az ott szerzett csodálatos emlékeimet és élményeimet pedig valahogy ki kellett adnom magamból. Leültem hát ismét a gép elé és leírtam, amit érzek. Ebből lett az első blogbejegyzés. Adtam magamnak egy esélyt, gondoltam kipróbálom, mennyire érdekli az embereket. Másnap az Index címlapján jelent meg, több tízezres nézettsége volt, rengeteg hozzászólással és pozitív visszajelzéssel. Rájöttem, hogy a téma hiánypótló és fel tudom kelteni az emberek érdeklődését, így hát egyre tudatosabban folytattam. Így megy ez már lassan egy éve. Azóta egyre többen követnek, néhány hónap működés után megnyertem az Év Blogja díjat Az Allianz blogversenyén, szóval egyre több motiváció ért. Először hobbi volt, ma már pedig második munkámként tekintek rá.

Díjátadó

Neked, milyen apamintád volt gyerekkorodban?

Ficza János: Abszolút pozitív. Mindkét szülőmmel máig kiváló a kapcsolatom. Nem is adtak másra okot. Szeretetben nevelkedtünk, a tőlük telhető legjobbat adták, mindent megtettek értünk. Igaz ez mindkettejükre. Persze az ember kamaszkorában ezt még nem értékeli, később jön rá, hogy mennyi áldozatot hoztak érte és mi mindent kapott. De akkor csak az számít, hogy mennyire engedékenyek vagy mennyi zsebpénzt kapsz. Aztán megláttam a környezetemben, hogy milyen gyatra szülők léteznek, hányféleképpen tudják elrontani a gyerekeik életét. Válás, agresszió, alkohol, pénzügyi gondok, pszichikai terror, és még sorolhatnám. Nem egy barátom és osztálytársam szenvedett a szülei miatt. Nekem meg az volt a legnagyobb gondom, hogy este 11-ig engedtek ki és nem éjfélig. Viszont a rossz apaminta után (vagy éppen azért) is mintaapává válhat egy férfi, ilyen barátom is van. Az ember akkor veszi észre igazán, hogy milyen szülei vannak, ha már felnőtt és visszatekint a gyerekkorára. Aztán vagy ugyanazt próbálja csinálni, vagy éppen az ellenkezőjét. Én megpróbálom ugyanúgy, vagy legalábbis hasonlóan.

Tudnál kicsit édesapádról mesélni?

Ficza János: Édesapámmal különbözünk egymástól, mégis tök egyformák vagyunk. Szerintem ez a szülő-gyerek kapcsolat egyik legnagyobb rejtélye. Régimódi fickó, nem a szavak embere, viszont egy ezermester, aki egész életében keményen dolgozott. Még most is, nyugdíjas korában. Tipikus baby-boom generációs. Erős, masszív ember, én a felét sem bírom annak, amit ő, pedig fele annyi éves vagyok. Ráadásul én pont a szavakból élek és kiesnek a kezemből a szerszámok. Mégis sok közös van bennünk, gyakran találkozunk és beszélgetünk. Sportról, politikáról, a világ dolgairól. Mindent tud, ami a világban zajlik, gyerekkoromban például tőle tanultam el a napilapok olvasásának és a híradó nézésének szeretetét. Persze én azóta már áttértem az internetre, ő meg maradt a kaptafánál. Bár mostanában ő is rákapott a YouTube-ra.

 Mennyire követed az ő mintáját?

Ficza János: Még nem tudom, hogy mennyire sikerül, az évek majd kiderítik, de mindenképpen szeretném. Abban biztosan, hogy nekem is a családom legyen az első és minden tőlem telhetőt megtegyek a gyerekemért. Arra tanított, hogy legyek alázatos, de ne tűrjem el az igazságtalanságot. Ugyanezt próbálom majd továbbadni én is, nyilván kiegészítve a saját egyéniségemmel és értékrendemmel.

Sokan félnek a kötődéstől, azt mondják többen, hogy a mai Y-generációs férfiaknál tetten érhető egyfajta kötődésfóbia. A gyerekvállalás márpedig elkötelezett párkapcsolatot feltételez és kötelességvállalást. Te hogy tapasztalod ezt környezetedben? Látsz ilyen jelenséget?

Ficza János: Én inkább a túlzott önzőséget tapasztalom. Mindenkinek csak a saját érdekei és igényei számítanak, ő maga a fontos és semmi, senki más. A párkapcsolatokban is: van egy társam, de ő csak utánam következik, második a sorban. Nincsen mi, csak én. YOLO és a többi nem számít. Ez még erősebb a Z generációnál. Ilyen attitűdbe pedig nem fér bele a gyerekvállalás és a családalapítás, ami elég elszomorító.

Hogy élted meg, hogy apa lettél?

Ficza János: Imádok apa lenni, imádom a kislányomat. Lehet, hogy azért, mert akkor vállaltunk gyereket a párommal, amikor mindketten biztosak voltunk benne, hogy eljött az ideje. Jó néhány évig lazán élveztük a gyerektelen párok szabad életét, a karrierünkre is volt időnk. Aztán egyszer csak kattant valami és mindketten azt mondtuk, hogy elég volt, itt az ideje fészket rakni. Volt rá időm, hogy fejben felkészüljek. Készen álltam és vágytam rá.

Nagy váltás volt?

Ficza János: Egyáltalán nem volt olyan drasztikus váltás, mint amilyennel néhányan ijesztgettek. Nyilván a gyerek változást hoz az ember életébe, de ez nem számít. Ezek kellemes változások, kellemes “gondok”, fel sem merül más. Na meg aztán sok minden a szülők hozzáállásán is múlik. Mi például lazán kezeljük a dolgokat és szerintem ezt a kislányom is érzi, így ő is laza. Fontos az is, hogy ne mindenben a szülő igazodjon a gyerekhez, hanem a gyerek is tudjon igazodni a szülőhöz. Ha ezt megszokja, minden sokkal könnyebb lesz. Ha a szülő feszült, a gyerek megérzi és ő is feszült lesz. Ha a szülő biztonságban érzi magát, a gyerek is jól fogja magát érezni.

Van kedvenc apabloggered, vagy szerződ? Ki inspirál igazán az apaságban?

Ficza János: A barátaim, akiknek gyerekük van. Engem már akkor érdekelt az apaság, amikor mi még nem is terveztünk gyereket, így sokat beszélgettem velük, kérdezgettem őket arról, hogy milyen érzés, miért jó apának lenni, mi változott és figyeltem, mit hogyan csinálnak. A nekem tetsző jó dolgokat pedig ellestem és hasonlóan próbálom én is. Felkészítő könyveket nem olvastam, mert azt vallom, hogy az élet a legjobb tanár, de azért sok cikket és blogot olvasok a modern apaság témájában. Ehhez kapcsolódik, hogy nagyon érdekel a 21. századi férfiak helyzete, az erről szóló szakirodalom is nagyon érdekel.

Szél Dávid, MvMenemy Márk, Ficza János

Láttam egyszer egy fb-posztodat, amin McMenemy Márkkal vagy? Vele hogy ismerkedtél meg?

Ficza János: Az általa írt Daddy Cool c. könyvet nagyon szeretem. Tíz ismert és hiteles magyarországi apával készített interjút, nagyon inspiráló és szórakoztató olvasmány. A könyv kiadója a Zazie, egy viszonylag új, kétszemélyes független kis kiadó, nagyon szimpatikus vezetőkkel. Találkoztam az egyikükkel, jót beszélgettünk és neki köszönhetően hívtak el egy családi rendezvényre, ahol Márkkal illetve az Apapara blog és könyv szerzőjével, Szél Dáviddal közösen részt vettem egy kerekasztal beszélgetésen. Akkor találkoztam mindkettejükkel először, örültem, hogy végre sikerült.

Mit gondolsz manapság mi él az apaságról a köztudatban? Tényleg vagányságnak tartják?

Ficza János: Úgy gondolom, hogy egyre menőbb apának lenni, ami jó dolog. De van még hova fejlődni. Fontos, hogy beszéljünk róla, egyre több csatornán jelenjen meg, legyenek blogok, még több irodalom és médiatermék az apaság témájában: érdekesség, hogy míg ezernyi női és anyamagazin található az újságos polcokon és az interneten, addig csupán néhány férfimagazin létezik, azokban sem foglalkoznak az apasággal. És csupán egy darab Apa magazin van, az is negyedévente jelenik meg. A férfiak még nem elég tudatosak a témában, pedig foglalkoznunk kellene az apai énünkkel is ahhoz, hogy ne csak biodíszletek legyünk, hanem fontos elemei a családnak. Már nem vagyunk csak a családfenntartók, akik dolgoznak és autoriter rendszerben nevelnek, hanem egyenrangú szülők, akik aktívan kiveszik a részüket a családi életből. Erre fel kell hívni a figyelmet. Első lépésként ünnepeljük meg például mi is az Apák napját.

 Mi a legnagyobb kihívás az apaságban a 21. században?

Ficza János: Hogy elfogadjanak minket is teljes értékű szülőnek. Van az a mondás: Az apák is gyereket nevelnek, nem bébiszittelnek. A feleségemhez intézett “Rá tudod/mered bízni a párodra a gyereket?” kérdéstől feláll a szőr a hátamon. Természetes, hogy én is altatom, etetem, foglalkozok vele, az első naptól kezdve az élete teljes része vagyok. Sőt már az anyukája pocakjában is kommunikáltam vele. Nyilván az anya-gyerek kapcsolat teljesen más, hiszen a köldökzsinórral és az anyatejjel nem lehet vetekedni. De ha ott vagyok az elejétől én is, akkor olyan bensőséges viszony és kapocs alakul ki köztünk is, ami egy életre szól. Sokan úgy gondolják, hogy a gyerek első három évében nincs is szükség az apára, csak az anyára. Ez egy nagy baromság. Az apáknak nagyon is fontos szerepük van, hiszen – akár fiú-, akár lánygyermekről van szó – a férfimintát az apáktól kapják. Ez pedig egy életre szól.

Képek forrása: http://apu-kalipszis.blog.hu és https://www.facebook.com/apukalipszis.blog/

Ha tetszett ez a bejegyzés, látogass vissza újra, illetve nézz be a weboldalra, ahol számos más szuper írást találsz vagy a Facebook-oldalunkra  is! Klassz családos képeinket pedig az Instán és a Printeresten tesszük közre.