Ágnes: Csupán csak annyiban, hogy a lehetősége más volt. Az internettel sokat változott ez a kor, és az internet kapcsán nagyobb nyilvánosságot kapnak a zenészek is, mint korábban, mint például a virtuózok esetén is történt. Ha ugyanezt a lehetőséget megkapta volna a többi gyerek is, úgy gondolom, ők is hasonlóan sikeresek lettek volna.  Balogh József klarinét művész Zoli fiamról így nyilatkozott: "Száz évben egy születik ilyen. Nagy kincs van a fiukban". Veronikáról pedig azt mondta Tátrai Vilmos hegedűművész: Ezt a kislányt az Isten is a színpadra teremtette!" Zsófi lányunk vizsgájánál Dénes László szakfelügyelő eldobta a ceruzáját: "Én még ilyet nem hallottam!". Azt is meg kell jegyeznem, hogy Alinál nagyobb tapasztalatunk volt már. Például rájöttünk, hogy nem szabad belenyugodni abba, hogy nincs tanár, ha nincs jó képzés. Ha tudom, hogy a gyerek tehetséges, meg kell keresni a legjobbat. Ha ez épp nem adott, akkor is addig kell menni, keresni amíg megtalálom. Nem nyugodtunk bele, ha nem voltak adottak a körülmények a fejlődéséhez, mivel már tapasztaltak voltunk. Rengeteget számít az, hogy hová kerül a gyerek és a szülő odafigyel-e hogy jó kezekben van-e. Sokat jelent az is, hogy a tanár milyen menedzser, ez is mérvadó.

New volt benned félsz a Virtuózon, hogy nem féltették a rivaldafénytől ilyen korán?

Ágnes: Nem, egyszerűen nem írtunk alá olyan szerződéseket, ami ütközött a lelkiismeretünkkel. Arra is figyeltünk, hogy ne mindig színpadon legyen, hanem tudjon fejlődni, mert különben kiéghet és nem tud többet fejlődni. Helyes arányokra figyelni kell, mert mindennek rendelt ideje van. "Nem mindig lőni kell, hanem tölteni is"- ahogy tanácsolta Kovács Dénes zeneakadémiai professzor, akinél Zsófi és Vera is tanultak. A koncertezést gyakorlás előzi meg.

 Ágnes: Egy az hogy nem jó, ha azt csinálja amit én, nehogy maximalizmus felé menjen a dolog, ami nem tesz jót a kapcsolatnak. Másrészt pedig a gyakorlás miatt sem egyszerű a zongora. Én sokat szenvedtem főiskolás koromban is attól, hogy hol tudok gyakorolni, hogy lesz hangszerem, nyaralás alatt hol gyakorolok. Ezek az emlékek erősen bennem vannak. Ebben különben megvan az az előny, hogy így nem a hangszerproblémáját láttam, hanem a zenére tudtam koncentrálni. 

Ágnes: Először is, helyesbítenék: nem így mondanám, hanem úgy, hogy van öt saját és ebből három vér szerinti gyermekünk és mind saját. Alit 3 naposan fogadtuk örökbe. Több oldalról jöttek az ösztönzések, amelyek összeadódottak. Egy gyerektábor alkalmával pedig egy pici csecsemőt a kezünkbe adtak és mindketten a férjemmel úgy éreztük, milyen jó lenne, ha nekünk is lehetne még ilyen pici gyerekünk és egyre jobban elmélyült ez a gondolat a szívünkben. Majd láttunk egy megrázó riportot árva gyerekekről és akkor Zoli fiunk javasolta elsőként az örökbefogadást.  (Akit érdekel a részletes történet, Tihanyi Péter 1999-es interjúját is elolvashatja- szerkesztő megjegyzése). Eszter lányunk örökbefogadásának (aki interjú alatt egyébként éppen gyakorol és megkérdezi édesanyját, mit hogyan csináljon)  története megint érdekes. Ugyanis azt mondtam többször is, hogy ha egy névre szóló mózeskosárban egy gyereket idetennének, felnevelném. És ez így alakult. Eszter anyja krízisterhes volt és csak olyan feltételek között volt hajlandó megszülni a gyermeket, ha mi neveljük fel. Így tényleg megvalósult a névre szóló mózeskosár története.

Hívő keresztények vagytok, és a hit a zenéteket is meghatározza. A hit és a zenélés hogy kapcsolódik össze nálatok?

Ágnes: Mindig mondtuk nekik, hogy ha kaptál egy tehetséget, az olyan, mint ha gyémántod lenne, amit csiszolni kell. Nem tékozolhatod el, amiatt, hogy hanyag vagy. Neked kell elszámolni azzal, hogy mit csinálsz ezzel, komolyan kell venni a tálentumot. A fellépések előtt mindig imádkoztunk és hálát adunk Istennek. Ima nélkül nem mentünk színpadra, vizsgázni. Ez nálunk alapdolog.